Az elmúlt néhány évtizedben bekövetkezett gyors és mély
társadalmi változások következtében a hétköznapi életünkből fokozatosan eltűntek
a népi kultúra hagyományos megjelenési formái. Ez a több száz éven át
formálódott, sokszínű örökség, mely elődeink mindennapjainak még szerves részét
képezte, érdemes arra, hogy megőrizzük, továbbadjuk azt az utókor számára.
Érsekcsanád népművészetét a sárközi tájegység művészeti
hagyományai határozták meg. Ennek jellegzetességeit Szarvas Pongrác írása nyomán
mutatjuk be.
A sárközi kézművesség
A vidék természeti adottságaiból eredően a Sárközben fontos
szerepet töltött be a vesszőfonás. A vesszőn kívül az ártéren begyűjtött nád,
sás és gyékény is sokoldalú felhasználásra került, számos használati tárgy
készült belőlük (szakajtó, kas, székfonat). A Sárközben emellett vesszőfonatból
készültek a kerítések, az épületek falai, melyeket sárral tapasztottak be.
Áradáskor a víz a sarat elmosta ugyan, de a ház - a vesszőfonatnak köszönhetően
- a helyén maradt.
A sárközi fazekasművészet egységes jegyeket mutat, itt
alakult ki a Dunántúl egyetlen nagyobb stílusegységet alkotó kerámiacsoportja.
Az ólommázas technológiával előállított kerámiák alapszíne eredetileg a
négerbarna és a vörös volt. A mai keramikusok más színekkel is dolgoznak,
munkáikban a hagyományos motívumokat és saját ízlésvilágukat is megformázzák.
Maguk kikísérletezte mázzal vonják be dísztárgyaikat, használati eszközeiket,
olykor alkalmazzák az áttört kerámia technikát is.
A sárközi életnek elmaradhatatlan kelléke volt a szövőszék -
minden sárközi asszony tudott szőni. Nemcsak a fehérneműhöz szükséges durvább és
finomabb vásznakat szőtték meg, hanem a nők számára készítettek leheletnyi finom
vásznat is. A legrégebbi sárközi szőttesek mintája a piros és kék, illetve a
piros és fekete csíkok különféle variációja. A csíkmintákat K- s és csibeszemes
apró motívumokkal lazították. A XIX. század közepe táján átvették a
takácsmesterek mintáit: a rózsákat, galambokat és a természetből vett elnevezésű
szedett mintákat.
A sárközi nők ruhadarabjaikat hímzésekkel is díszítették.
Jellegzetes darab a "főkötő", melyet az asszonyok férjhezmenetelüktől halálukig
hordtak. Anyaga fekete klott vagy selyem, amit finom fehér fonallal dúsan
hímeztek. A minták többnyire stilizált, növényi eredetűek (virágok, levelek,
szőlőszemek), de szerepel a patkónak nevezett félhold, a kis kutya néven ismert
stilizált madáralak is; a különféle hullámos és csigavonalakat kanyargósnak,
vízfolyásnak nevezik. (Ezeket a motívumokat alkalmazzák a terítőknél is.) A
főkötőt a fiatal menyecskék az első gyermek születéséig még ún. bíborral
(fátyollal) is befedték, cifra tűvel megtűzték. A kendő végeit selyem és
aranyhímzéssel, arany- és ezüstpaszománttal díszítették (bíborvég hímzés);
vörös, fekete, kék, óarany és zöld selyemfonallal varrták a mértani jellegű
mintákat. A párnavég hímzés vörös gyapjúszállal fehér vászonra készült, csupán
láncöltéssel sűrűn öltve. A színes hímzés harmadik fajtája a jegykendőhímzés,
egyszínű, kontúrozott motívumai a bíborvégek díszítéseit idézik, motívumai
virágok, geometrikus alakzatok, a sarkokba csoportosítva. Jellemző, hogy a
hímzőfonalak gyönyörű színeit természetes színezőanyagokkal állították elő.
A cifra népviselet értéke pénzben is kifejezhető volt, mert
ha egy sárközi menyecske felöltözött, legalább egy hold föld árát vette magára.
Drága ruháit a lány kiházasításkor kapta, vagy nőrokonától örökölte.
Ruháikon háromféle hímzés is szerepelt: a főkötőn, a bíbor
(fátyol) végein és az ingujjakon. A ruhaanyagot többnyire külföldről hozatták, a
gazdag gyöngydíszítés is külföldi portéka volt, miként a férfiak
"tükörposztóból" varrott nadrágja is.
A felsőruhák közül kiemelkednek a nők rátétes hímzett
ködmönei és a férfiak hímzett subái. A régi bő ujjú "bíborümögre" "pruszlik",
később vállkendő került, majd újabb változatára "röpikét", "réklit" húztak. A
szoknya, a keskeny kötény és a jellegzetes sárközi vállkendő is a legdrágább
anyagokból készült.
A múlt század nyolcvanas éveiben a lányok három ágba font
hajukat "tülökpártával" takarták, később az úgynevezett "háromrészes
bársonnyal". Az asszonyok régebben téglalap alakú "szabott főkötőt" viseltek,
amelyet az új menyecskék "bíborral" is befedtek. (A bíbort, amit ma sálnak
mondanánk, a lakodalom után tekerték fel az új asszony fejére, s egészen az első
gyermeke megszületéséig hordta.)
A színes selyemmel vagy szőrpamuttal, esetleg arany- és
ezüstszállal ékesen hímzett vászondarabot (bíborvég) a bíbor egyik végére
varrták, s mellen tűzték meg. A főkötők befűzésére készült tűk közt említésre
méltó ezüst ötvösmunkák is voltak.
Hagyományőrzés
Községünkben nagy hangsúlyt fektetünk a népművészeti
tradíciók megőrzésére.
Érsekcsanád az 1930-as években kapcsolódott be a
Gyöngyösbokréta mozgalomba. A településen Csuka Zsigmond tanító szervezte a
csoportot. Kisebb kihagyások ellenére ma is él és működik a tánccsoport,
jelenlegi vezetői Míhó Erika és Tóth Zoltán. A tánccsoport a néptánc és a népi szokások
felelevenítésén túl a helyi népviselet megőrzésére is törekszik.
A hagyományos kézműves tevékenységek közül néhányat a
kézműves szakkör vezetője
Molnárné Agócs Éva örökít át az érdeklődőknek, a
fazekasmesterséget pedig Aranyos Zoltánné Groll Zsuzsanna gyakorolja
településünkön, aki ugyancsak szívesen átadja tudását.
Az érsekcsanádi építészet jellegzetességeit, bútorokat és
használati tárgyakat a tájházban és a Tumbarikumban lehet megtekinteni.
